A felismerés ugyanúgy megtörtént az elsősorban magánbiztosítói befizetésekre és számla ellenében készpénzes fizetésre épülő amerikai, mint az alapjaiban állami finanszírozásra épülő németországi egészségügyben.
A jobbító intézkedések ellenére is szükséges további forrásokat allokálni a hazai közegészségügybe, hisz folyamatosan igény van infrastruktúra-fejlesztésre, eszközbeszerzésre, valamint a fizetések alacsony szintje miatt egyre nagyobb kihívást jelent a munkaerő megtartása és az utánpótlás biztosítása. Számos helyen rendezetlenek a betegutak, a páciensek időről időre elszomorító infrastruktúrával és leterhelt dolgozókkal találkoznak, s habár az utóbbi években sikerült csökkenteni a műtéti várólistákat, egyes diagnosztikai eljárásokra még mindig sokat kell várniuk a betegeknek, köztük olyanoknak is, akiknek épp időből van a legkevesebb.
Nagyon fontos kitétel, hogy ezt a szolgáltatást csak szabad kapacitásaik terhére végezhetnék a kórházak, más szóval az ilyen tevékenység nem sértheti a magyar biztosított betegek állami ellátáshoz való hozzáférésének jogát. Következésképp egy intézmény működésénél az ellátott biztosított betegek számát – a szakmai megítélésen túl – kizárólag a számára megítélt finanszírozás szabhatja meg, nem pedig a betegektől különböző módon beáramló, zsebből fizetett pénzek.
A fenti lehetőség újbóli megteremtése azért is kívánatos, mert a köz- és magánellátás merev elválasztása nem tartható fenn sokáig. Az ideális az lenne, ha a két ellátási formát integrált módon, egységes egészségügyi struktúraként lehetne kezelni, egységes szakmai szabályrendszerrel, felügyelettel, minőségbiztosítással és informatikával. És ebbe beletartozik a magánellátás minőségbiztosítást és transzparenciát szem előtt tartó szigorú szabályozása mellett a közkórházakban térítés ellenében, színvonalas környezetben nyújtott szolgáltatások lehetőségének megteremtése is. Leginkább azért, mert mindezt a betegek ma már elvárják, illetve ez jelentheti számukra a legbiztonságosabb kiemelt ellátást.
(Világgazdaság)