Kevés kártékonyabb, a közgondolkodásba hamis ígéretet csempésző kifejezést ismerek, mint a bérfelzárkóztatás. Lehetne persze jól érteni a fogalmat, miszerint ügyeljünk arra, hogy a gazdasági fejlődésből a munkaerő is igazságos mértékben részesedjen. Ingoványosabb talajra merészkedünk, amikor azt fejtegetjük, hogy időnként megengedhetjük magunknak, hogy a bérek gyorsabban növekedjenek a hosszabb távon fenntartható ütemnél, de még ennek is lehet időnként értelme. (Ennek jellemzően ciklikus megfontolásai lehetnek, például a high pressure economy koncepciója fejteget ilyesmit.)
A bérfelzárkóztatáson azonban a hétköznapokban sajnos nem a fentieket értjük, hanem használóik egyszerűen azt kívánják vele sugallni, hogy valamilyen homályos összeesküvés-elmélet eredményeképpen mi magyarok kevesebb munkajövedelmet kapunk, mint amennyi járna.
Ezt az értelmezést erősíti a Jobbik újramelegített bérfelzárkóztatási javaslata, a "bérunió". Az ellenzéki párt ötlete szerint ugyanazért a munkáért ugyanazt a bért kellene fizetni az egész Európai Unióban.
Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a mai magyar jövedelmek között ne találhatnánk olyat, ami sérti az igazságérzetünket. Ezek emelését azonban nem lehet úgy megoldani, hogy egy országtól erőn felüli bérek kifizetését kérjük, mert annak csőd a vége. Vagy esetleg még megkérhetjük a németeket, franciákat, hogy a bérunió érdekében ugyan egyenlítsék már ki a jövedelmeket úgy, hogy az adójukkal dotálják az alacsonyabb bérszínvonalú országok dolgozóit. Valószínű azonban, hogy ők nem így képzelik az Európai Egyesült Államokat. Addig is, amíg rájönnek, micsoda zseniális ötlet a bérunió, érdemes lehet azon is gondolkodni, hogy milyen nemzeti gazdaságpolitika szolgálhatja valóban a magasabb jólét megteremtését. Mert az igazán ránk férne.
(Portfólió)