Az állami beavatkozást a munkaerőpiaci folyamatokba leginkább az indokolta Németországban, hogy 1990 után az újraegyesített országnak kezdeni kellett valamit a piacon hirtelen megjelenő új munkaerő-tömeggel.
Ők jellemzően a kelet-német, szovjet modell alapján szerveződött ipar munkásai voltak, akik alól a túlkínálat miatt sorra bezárták az amúgy is gazdaságtalanul működő kelet-németországi gyárakat.
Ráadásul az NDK-ban egyébként is magasabb volt a foglalkoztatás – az NSZK-val ellentétben itt például általában a nők is dolgoztak – így a tömeges munkanélkülivé válásuk eléggé megrázta a német gazdaságot, és – ahogy Wolfgang Müller fogalmazott – „a társadalmi békét is megrendítette”.
A közfoglalkoztatás részleteiről – formáiról, megszervezéséről, szerkezetéről – szándékosan nem beszélt előadásában Müller. Egyszerűen azért, mert a szövetségi munkaügyi hivatalnál hamar rájöttek, a közfoglalkoztatás nem lesz jó arra a célra, amire kitalálták: hogy felkészítse és hozzásegítse a valódi munkaerőpiacra való belépéshez a kelet-német munkaerőt.
A munkanélküliség néha jobb, mint a közfoglalkoztatás – mondta Müller, és ennek szemléltetésére egy példát idézett: a munkaügyi hivatal felmérései alapján a kilencvenes-kétezres években Németországban a közfoglalkoztatásban részt vevőket egyszerűen kevesebbszer alkalmazták, mint azokat, akiknek az önéletrajzában „munkanélküli” szerepelt korábbi munkaügyi státuszként. Negatív kicsengése volt annak, hogy valaki közmunkásként dolgozott, míg a “munkanélküli” egy sokkal semlegesebb státusznak számított.
Arra a gondolatra pedig, hogy Wolfgang Müller, a német munkaügyi szakember szerint a képzés és a tanácsadás a legfontosabb lépés az elsődleges munkaerőpiacra vezető úton, érdemes felidézni egy, a magyar közmunkások körében végzett nem reprezentatív kutatást. Ebből kiderült: a megkérdezettek 75 százalékának soha nem ajánlottak fel semmiféle képzési lehetőséget a közfoglalkoztatás keretein belül.
(24.hu)