Nemzetközi árufuvarozás esetében speciálisan: A Munka Törvénykönyve egyértelműen meghatározza, hogy mi minősül túlórának, hivatalos nevén rendkívüli munkaidőnek.

A 2012. évi I. törvény (Munka Törvénykönyve) 107. § szerint rendkívüli munkaidőnek az a munkavégzés minősül, amely a munkaidő-beosztást meghaladóan történik, és amelyet a munkáltató előzetesen elrendelt. Ebből következik, hogy a túlóra fogalma nem a heti 40 óra túllépéséhez kötődik, hanem ahhoz, hogy a munkavállaló a számára jogszerűen meghatározott munkaidő-beosztáson felül végez-e munkát.

Nemzetközi gépjárművezetők esetében a munkaidő nem a Munka Törvénykönyvének napi 8 órás általános logikája szerint értelmezendő.

A 2012. évi I. törvény (Munka Törvénykönyve) 135. § (4) bekezdése lehetővé teszi, hogy egyes ágazatokban – így a közúti közlekedésben – eltérő munkaidő-szabályok kerüljenek alkalmazásra, amennyiben ezt külön jogszabály írja elő. Ilyen külön jogszabály a 561/2006/EK rendelet, valamint a 2002/15/EK irányelv, amelyek a vezetési időt, az egyéb munkavégzést, a szüneteket és a pihenőidőket szabályozzák.

Amennyiben a munkavégzés – beleértve a vezetési időt és az egyéb munkát is – a jogszerű munkaidő-beosztáson belül történik, az nem minősül rendkívüli munkaidőnek, akkor sem, ha meghaladja a napi 8 órát vagy a heti 40 órát.

A munkaszerződésben szereplő heti 40 óra sokak számára azt sugallja, hogy a munkavállaló legfeljebb ennyit dolgozhat egy héten, valójában azonban ez nem ezt jelenti.

A 2012. évi I. törvény (Munka Törvénykönyve) 92. § alapján a heti 40 óra a teljes munkaidő általános mértéke, amely a foglalkoztatás típusát határozza meg, vagyis azt, hogy teljes vagy részmunkaidős jogviszonyról van-e szó. Ez egy jogi és adminisztratív kategória, nem pedig a ténylegesen ledolgozható órák felső határa.

A munkáltató a munkavállalót teljes munkaidős foglalkoztatottként jelenti be a NAV felé, ahol a rendszer egységesen a heti 40 órát kezeli mint a teljes munkaidő szabványos formáját. Ez a bejelentés a bérszámfejtéshez, a járulékfizetéshez és az adózáshoz igazodik, és nem azt rögzíti, hogy a munkavállaló ténylegesen minden héten pontosan 40 órát dolgozik. A NAV nyilvántartásai nem ágazatspecifikusak, ezért nem tükrözik külön a közúti közlekedés sajátos munkaidő-szabályait.

Amennyiben a munkavállaló részmunkaidős jogviszonyban áll, a fenti elvek ugyanígy alkalmazandók, azzal az eltéréssel, hogy a munkaidőre és a munkaidő-beosztásra vonatkozó szabályokat arányosan kell értelmezni. Ez azt jelenti, hogy a munkaszerződésben rögzített – például heti 20 vagy 30 órás – munkaidő szintén a foglalkoztatás típusát jelöli, és a rendkívüli munkaidő megállapítása ebben az esetben is kizárólag a jogszerű munkaidő-beosztás túllépéséhez kötődik, nem pedig egy abszolút óraszám eléréséhez.

Nemzetközi tehergépkocsi-vezetők esetében tehát a tényleges munkaidőt nem a napi 8 óra, heti 40 óra általános logikája határozza meg, hanem az uniós közlekedési jogszabályok, elsősorban a 561/2006/EK rendelet keretei. Ezek a szabályok eleve számolnak azzal, hogy a munkavégzés időtartama egyes napokon és heteken eltérhet a klasszikus munkarendtől, amennyiben a vezetési idők, szünetek és pihenőidők előírásai teljesülnek. Emiatt az sem rendkívüli, ha egy sofőr egy adott héten például 45 órát dolgozik, miközben jogszerűen végzi a munkáját.

Összefoglalva: a túlóra nem attól keletkezik, hogy a munkavállaló átlépi a munkaszerződésben szereplő heti 40 órát – vagy részmunkaidő esetén annak arányos mértékét –, hanem attól, ha a munkáltató a jogszerű munkaidő-beosztáson felül rendel el munkavégzést. Amennyiben a nemzetközi gépjárművezető a rá vonatkozó speciális, uniós szabályok szerint, előre meghatározott beosztásban dolgozik, a szerződésben rögzített munkaidőt meghaladó munkavégzés önmagában még nem jelent túlórát, hanem a foglalkoztatás sajátosságából adódó, jogszerű munkavégzésnek minősül.

Belföldi árufuvarozás esetére illetve a túlóra gyakorlati megközelítése: A Munka Törvénykönyve a fuvarozásban dolgozó gépjárművezetők esetében világosan különválasztja egymástól a foglalkoztatás típusát és a munkaidő-beosztást, és ezekhez kapcsolódik a tachográf alapján történő munkavégzés sajátos rendszere is.

A foglalkoztatás típusa – például teljes vagy részmunkaidős jogviszony – a munkaszerződés kötelező tartalmi eleme. A 2012. évi I. törvény (Munka Törvénykönyve) 45. § alapján a munkaszerződésben meg kell határozni a munkaidő mértékét, amely teljes munkaidő esetén a 2012. évi I. törvény (Munka Törvénykönyve) 92. § szerint általánosan heti 40 óra. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a munkavállaló hetente legfeljebb 40 órát dolgozhat, hanem azt, hogy a jogviszonya teljes munkaidős, vagyis nem részmunkaidős foglalkoztatásról van szó. Ez egy jogi és adminisztratív kategória, nem pedig a ténylegesen ledolgozható munkaidő felső határa.

A munkaidő-beosztás ezzel szemben nem a munkaszerződés része. A 2012. évi I. törvény (Munka Törvénykönyve) 97. § szerint a munkaidő-beosztás meghatározása a munkáltató joga és kötelezettsége, és a 97. § (5) bekezdése előírja, hogy erről a munkavállalót írásban tájékoztatni kell. Ez a tájékoztatás határozza meg, hogy a munkavállaló mikor és milyen rendben köteles munkát végezni. Fontos hangsúlyozni, hogy a foglalkoztatás típusa és a munkaidő-beosztás két teljesen külön fogalom: az egyiket a munkaszerződés rögzíti, a másikat a munkáltató határozza meg és közli írásban.

A közúti árufuvarozásban a munkaidő-beosztás szinte minden esetben munkaidőkeretben történik. A 2012. évi I. törvény (Munka Törvénykönyve) 94. § lehetővé teszi a munkaidőkeret alkalmazását, amelynek lényege, hogy a munkaidőt nem heti bontásban, hanem egy hosszabb időszak átlagában kell vizsgálni. A fuvarozásban ez a gyakorlatban jellemzően többhavi, mondhatni körülbelül négyhavi átlagot jelent. Ennek következtében teljesen jogszerű, hogy egyes heteken a munkavállaló a heti 40 órát meghaladóan dolgozik, más heteken pedig kevesebbet, miközben a munkaidőkeret végére az átlag megfelel a munkaszerződésben rögzített teljes vagy részmunkaidős foglalkoztatásnak.

A gépjárművezetők munkavégzése a gyakorlatban tachográf alapján kerül nyilvántartásra. A munkaidő részét képezi a vezetési idő, valamint az egyéb munkavégzés ideje is. Egyéb munkavégzésnek minősül többek között a jármű átvétele, a műszaki ellenőrzés, a rakodás, az adminisztráció, valamint a vezetés megkezdése előtt és befejezése után végzett tevékenység, amelyet a gyakorlatban jellemzően napi 15–15 perc időtartamban fogadnak el. Ezek az idők beleszámítanak a munkaidőbe és a munkaidőkeret teljesítésébe.

Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy a tachográf által rögzített rendelkezésre állási idő – amikor a gépjármű nem mozog, és a járművezető például rakodásra, iratokra vagy egyéb körülményekre várakozik – nem minősül munkaidőnek. Bár ezt sokan munkaidőnek tekintik, jogilag nem számítandó be a munkaidőbe. Ennek megfelelően erre az időszakra nem a teljes munkabér jár, hanem a jogszabályi és ágazati gyakorlat szerint jellemzően csökkentett díjazás illeti meg a munkavállalót, amely általában az adott időre járó munkabér mintegy 40%-a.

A munkáltató a gépjárművezetőt teljes vagy részmunkaidős foglalkoztatottként jelenti be a Nemzeti Adó- és Vámhivatal felé, ahol a rendszer egységesen a heti 40 órát kezeli mint a teljes munkaidő szabványos formáját. Ez a bejelentés a bérszámfejtéshez, a járulékfizetéshez és az adózáshoz igazodik, és nem azt rögzíti, hogy a munkavállaló ténylegesen minden héten pontosan 40 órát dolgozik. A nyilvántartási rendszer nem ágazatspecifikus, ezért nem tükrözi a fuvarozás munkaidő-szervezési sajátosságait.

A rendkívüli munkaidő, vagyis a klasszikus túlóra kérdésében a Munka Törvénykönyve 107. § az irányadó. Ez alapján túlóráról kizárólag akkor beszélhetünk, ha a munkavégzés a jogszerűen közölt munkaidő-beosztáson felül történik, és azt a munkáltató előzetesen elrendelte. A túlóra tehát nem egyéni döntés kérdése, nem a munkavállaló határozza meg, és nem utólag „jelenti be”. Egyszerűen fogalmazva: a túlórát nem a sofőr találja ki, hanem a munkáltató rendeli el.

Ennek nagyon is gyakorlati oka van. Ha a túlórát a munkavállaló dönthetné el, könnyen előfordulhatna, hogy valaki munkaidőben „a hatékonyság rovására” lazít, ráérősen intézi az ügyeit, majd a nap végén közli, hogy most bizony túlórázott. A jogalkotó ezt a kreatív megoldást nem támogatta, mert a túlóra nem a lazaság jutalma, hanem kivételes, indokolt és előre elrendelt munkavégzés. A „ma még belefér egy kávé, majd este bepótolom” hozzáállás lehet emberi, de jogilag nem túlóra.

Összefoglalva: a foglalkoztatás típusa és a munkaidő-beosztás nem ugyanaz, és nem is felcserélhető. Az előbbit a munkaszerződésben kell rögzíteni, az utóbbiról pedig a munkáltató köteles a munkavállalót írásban tájékoztatni. A fuvarozásban alkalmazott munkaidőkeret, valamint a tachográf szerinti vezetési idő, egyéb munkavégzés és rendelkezésre állási idő elkülönítése miatt a heti 40 órát meghaladó munkavégzés önmagában nem túlóra. Rendkívüli munkaidőről kizárólag akkor beszélhetünk, ha a munkáltató azt előzetesen elrendeli, és a munkavégzés a jogszerűen közölt munkaidő-beosztáson felül történik.